Kereken egy hónapja indult el a blogom és minden nagyképűség nélkül írhatom Nektek, hogy egyre többen vagytok, akik olvastok és írtok is nekem. :) Mivel egyre több kérdést, e-mail-t kapok Tőletek, és már a fejemben is többször megfordult, így szeretném azt is Veletek megosztani, hogy mi, hogyan zajlott velem az első 24 hétben. Visszagondolva már olyan távolinak tűnik, hogy azt sem tudom, hogy hol kezdjem. :)
A kis történetünk június végére nyúlik vissza, ugyanis akkor fedeztem fel, hogy most már napok óta nem jön meg. Ekkor még mi is az ingázó Párok közé tartoztunk. Párom Budapesten, én itt, Bécsben. Azonnal hívtam is, hogy mielőtt elindul hozzon tesztet, de ne egyet, hanem egyszerre kettőt. Akárki akármit mond egy nő érzi, hogy ez nem vakriasztás. Igazam is lett. Párom éjfélkor ért ki hozzám, és a betegtájékoztató ellenére azonnal mentem és pisiltem. Persze a két csík ott figyelt a teszten. Én először sírtam, majd nevettem, majd mindkettőt egyszerre, azt sem tudtam, hogy mi történik velem/ velünk.
Orvos és egyebek híján a tapasztaltabb ismerőseim tanácsára hallgattam. Volt, aki azzal riogatott, hogy azonnal el kell mondjam a főnökömnek, nem kell megvárni a 12 hetet, mert ha hamarabb megtudja, mint ahogy én elmondom kirúgnak, satöbbi. Elégé ideges ilyenkor így is az ember, hogy egy vadidegen országban kisbabát vár, amikor természetesen először is dolgozni ment ki, nemhogy még a terhesség első időszakában ilyeneken idegeskedjen. Ráadásul én elégé a paragépek közé tartozom, szóval nekem elég volt egy kétértelmű mondat és szétmentem idegileg.
Szerencsére voltak olyanok is, akik tényleg segítettek. Így tanácsolták nekem azt is, hogy a kerületi nőgyógyászatra jelentkezzem be. Körülbelül 2 hetet kellett várnom, míg el tudtam menni. Egy nagyon tündéri doktornőt fogtam ki, akinek elmondtam, hogy hetek óta késik. Ő megvizsgált, majd közölte, hogy kb. 7 hetes kismama vagyok. Azonnal küldött vérvételre, majd a következő hétre visszarendelt. A második alkalomra kitöltötték nekem a Mutter-Kind-Passt, majd az első Bestatigungot, amit a Főnökömnek le kellett adnom. Ő elmagyarázta nekem, hogy ha még nem szeretném a 12. hét előtt elmondani, akkor nyugodtan várjak a munkahelyemen a bejelentéssel, de amikor elmondom, a papírt is azzal a lendülettel adjam le. Emellett javasolt nekem néhány kórházat a lehetséges szülés helyszínére, valamint kaptam egy beutalót a Down-szűrésre, amit az általam választott kórházban végeztek el.
A kórház kiválasztása után, bejelentkeztem az ottani szülészetre, majd megkaptam az időpontot a Down-szűrésre (ezt itt kinn a 12-14. hét között végzik el). A szűrés abszolút rendben ment. Nyakiredő mérés, vese, gyomor, lábcsont, orrcsont vizsgálat, valamint a várva várt szívhang. Azt el sem tudom mondani szavakkal, hogy akkor mit éreztem. Mintha kifacsarták volna a szívemet, a gyomrom a torkomban volt és csorogtak a könnyeim...De ezt szerintem mindannyian tudjátok, akik hasonló cipőben jártok. Leírhatatlan érzés. A legcsodálatosabb.
Utána persze jött a szokásos vérvétel, majd egy általános beszélgetés a kórházban lévő doktornővel.
Tulajdonképpen én először azt hittem, hogy itt is millió egy vizsgálat lesz, ide-oda fognak küldözgetni, de nem.
5 kötelező nőgyógyászati vizsgálat és ultrahang van a szülés előtt, plusz a genetikai szűrés, ezeket meg folyamatosan leegyeztetik a kismamával. Gondolom, ha nem várt komplikációk, rendellenességek vannak a kisbabával, akkor nyilván több mindenre számíthat az ember. Hál'Istennek a mi babánk jól van, ép és egészséges, úgyhogy én csak a kötelezőeken estem át.
Szóval ezúton is üzenem Nektek, akik még a nagy út előtt álltok, hogy nyugi, semmi para és idegeskedés, csak a nőgyógyász utasításait és a saját megérzéseiteket kövessétek, mert azok nem csalnak. Ha meg bármilyen kérdésetek, aggodalmatok, örömötök van, írjatok nekem nyugodtan, én megpróbálok segíteni, végülis ezért van ez az oldal, nem? :)
Én meg addig is várom az utolsó ultrahangom. Utána meg már csak a kórházba kell járnom, és várnom a jeleket, hogy mikor akar kibújni az én kis ördögöm. :)
Puszi Nektek
Helga
Olyan gyorsan elment ez a 37 hét, hogy szinte észre sem vettem, hogy mi történik velem, velünk, körülöttünk. Minden hír, információ, ami a nagyvilágból érkezett egyszerűen eddig csak átment a hallójárataimon. Nem érdekelt, nem érdekel. Csak az, hogy velünk minden rendben legyen. Erre tudtam az elmúlt hetekben, hónapokban koncentrálni. És a mai napig is ezt teszem. Igazából azt gondoltam, hogy ez a fajta érdektelenség a növekvő hormonjaimnak köszönhető be, de ma rájöttem, hogy nem emiatt van, hanem hogy az én, és a mi életünkbe beköszönt most már teljes fizikai valóságában is a csoda, a lehetetlen, az eddig elképzelhetetlen. És ez számomra megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan katartikus élmény. Ezzel a tudattal, örömmámorban távoztam ma a doktornőtől, hogy igen, ő, akire eddig, 9 hónapon keresztül vártam végre megérkezik a nem túl távoli jövőben. :) 
.jpg)
